IV. A szó és az elnémulás, a szűkülő partok között mindig szállong valami köd, mindig beszél valaki más. Mintha csárdában két dudás, egyik kiment, másik bejött, a tömeg az ajtó előtt, s nem számít, csak a folytatás. Mint aki másnak vermet ás, s annyi csak, hogy ki üt előbb, nem hetven, hanem hetvenöt, és ez is, az is mintha száz. Csak egy hajszálnyi csúsztatás, s mintha nem lennének idők.