TITOKNOKI SZOLGÁLATOMRÓL Dél-dunántúli írók ügyeit nem intéztem el semmit soha itt, amit mégis el, nagyon lassan, hogy magától is mozoghasson, tehát azt sem én, csak úgy látszott, mert aki el, az is hibázott, fazékon fül ha lettem volna, nem hiába görbültem volna, fazékban kanál, az se voltam, lassú tűzön magam is forrtam, sem kifutni, sem bent maradni nem tudtam, csupán kavarogni, és szólt, akinek elintézték: te jól csinálod, rád van szükség, és szólt a még nagyobb tehetség: úgy látszik, hogy most rád van szükség, és szólt, akinek a szava szentség: sok a messiás, kevés a húsvét, majd szólt, aki még ezt sem érti: legjobb nagy tálból cseresznyézni, s hibát hibára halmozóból udvari ügy lettem bolondból, komám, a király, aki nincsen, megosztotta velem bilincsem, népem, hogy istent káromoljak, nem tart ma sem, csupán bolondnak, s minthogy a saját ügyemet sem intéztem még el soha itten, vagy ha mégis el, csak úgy látszott, maradtam, mint a kivirágzott vasfazékban az odaégett, eszi-nem-eszi eleségek, körülöttem sok fényes elme, mintha folyvást karácsony lenne.