DÉDAPÁM, MÁRCIUS

I.

Ha elképzelem, hogy százötven éve
dédapám, ki ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen abba halt bele,
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még,
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét
éves öregek az újságokban, s ha
mondjuk, Levédiából Etelközbe
az a bizonyos ősünk már nem jön be,
mert unja az örökös költözködést,
s átszivárog délre, Abháziába,
talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben,
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben
én, ki dédapám házában születtem,
s így nemcsak génjeimben, de szememben,
fülemben, orromban, bőrömben, minden
érzékszervemben kitörölhetetlen
üzenetével, ha most elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk
akkor is, ha valami ország-világ-
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk
rálő Jellasicsra, aki ott vonult
a közelben Pákozd felé, a rácok
élén, nagyanyám nevezte rácoknak
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig
hozzátette, ha szóba jöttek mégis,
hisz ezerkilencszázharminckilencben,
mikor a szabadkéményes, a füstös
konyhánkat apámék átépítették,
és elkezdődött a részleges világvég
Európában, a padláson, a rag
alatt ott volt dédapám elütőttős
puskája és pisztolya üzenetként,
és ha elképzelem, hogy apám ekkor
harmincéves volt, akárcsak dédapám
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel
háza felépítése után, máris
három halott, három élő gyerekkel,
kiegyezésre nem hajlandó, űzött
betyárokkal közösködve-komázva,
s újabb vállalkozások közepében
akkora lendülettel, mintha ezer
év öklét akarná szétfeszíteni,
építkezik, földet vesz, pereskedik,
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad,
ki merre lát s ordít : "a Peti Csicsa
lovat akar nyúzni, meneküljetek!",
Peti ragadványnevünk hivatalos
papírjaira is rávezettetett,
akkora lendülettel, hogy amikor
felesége meghal, a gyászévet se
győzi kivárni, és ha elképzelem,
hogy mikor a második asszonyától
tizedik gyerekeként megszületik
nagyapám, az ötödik fiú és a
harmadik István, aki végre életben
marad, dédapám annyi idős, mint én
most, ezerkilencszázhetvenkilencben,
azaz benne a negyvennegyedikben,
és annyira otthon Belső-Somogyban,
hogy keresztkomának a kóci csárda,
a környék immár egyetlen, utolsó
betyárcsárdájának a legutolsó
csaplárosát, Madarász Viktort hívja,
aki bizonyára orgazda, helyi
dualizmus fogójában maga is,
másik törvényt szolgál, ha pandurokkal,
másikat, ha dédapámmal szól, akit
fülnek küldtek a betyárok az erdő
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy
öcsém neve Madarász keresztapa
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz-
harminchétben, pontosan száz évvel
később született, mint dédapám, s némely
viszonylatokban száz év nem is számít,
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig
hét évvel trianon után a hadi-
fogságból hozott bajában pusztult el,
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor
úgy összevesztek, hogy utódaik sem,
sohasem békültek ki, látomásból
és hírből ismertem csak, pedig ő az,
akit ezerkilencszáznegyvenötben
fegyveres katona kisért végig a
falun, nyakában tábla, táblán szöveg:
"Így jár, aki a pincébe, szobába
betör, és a menyével rosszul bánik"
mondania is kellett a szöveget,
s ha elképzelem, hogy csupán a saját
pincéjébe és szobájába tört be,
mert a menye már onnan is kizárta,
miután elveszített két háborút,
s csak enni-inni akart, mint az állat,
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten,
majd elszégyelltem magam, hazamentem
hallgatni nagyanyámat, akinek jó
alkalom volt ez a gyalázkodásra-
-átkozódásra dédapámig vissza,
onnan ide, s nem értettem tajtékzó
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy
ő két évvel ötvenhat után meghalt,
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom,
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok
közül kinek illene közeledni,
felülvizsgálni, beismerni, s végre
megbékélni, ha egyszer egymás mellett
kell élni s múlttal együtt, míg március
tizenötödike lesz, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, és jobbágynak
született, mikor Kossuthot börtönbe
zárták és a Szózat megjelent, ezer-
nyolcszázharminchétben, annyira közel
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem,
összekeverem magamat vele, és
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen engem rúgott meg
halálosan az a ló, azért nincsen
befejezve mindmáig annyi minden.

II.

Talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán
megkapaszkodjék valami közösben,
ami személyes, el kell mondanom még,
hogy dédapám és március ügyében,
fellebbezések, perújrafelvétel
és ítéletek oda-vissza közben
sikerült végleg összekeverednem
dédapámmal, aki kilencszázegyben
véletlenül és dolgavégezetlen
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem,
így esett, hogy ezerkilencszázötven-
ötben, akik illetékes körökben
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek,
lefüggönyözött autóval jöttek
értem is, betolattak a komora
ajtaja elé, de hogyha tükörnek
kinevezhetjük, a függönyös üveg
vert fényében már a pince ajtaja
láthatta fölösleges önmagát, sőt,
a kocsi vége a kiskonyha előtt,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk,
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy
nem ügyeltek a részletekre, a lök-
hárító vonalában a kemence
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne,
csupáncsak betolattak udvarunkba,
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza,
háttal arcunknak, s háttal a történe-
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre,
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol
személygépkocsi addig sohasem járt,
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé
képes bejönni, hiszen meglehetős
emelkedő az, ma is legalább két
méterrel magasabban áll a küszöb,
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt
éve még nagyobb volt a szintkülönbség,
bár az esővíz száztizenhárom év
óta koptatja, hordja le az utca
közepére az udvart, mintha vissza
kellene állítani valami rég
elveszített harmóniát, azaz ha
jól meggondolom, dédapámhoz még
hátrafelé se jöhettek volna be,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
elmondanám még, hogy dédapám ezekben
a ki-hogyan jön-be-s-áll-meg ügyekben,
már ezekben a puskapor szagáig
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig,
holdvilágnál többször is agyonlőtte
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje,
hát lehetett-e egészen véletlen,
hogy hol álltak meg, mikor betolattak?
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk?
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag
alatt őriztem, hanem jászol alatt,
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk
a kenderáztatóba, valamiképp
tudniuk kellett erről, mert ha mégis
komolyan vették dolgukat, bármikor
megeshetett, hogy előlép az egyen-
félelem alól a nem várt valódi
ellenség, aki kenderáztatói
puskát is, ha más nincs, rendbehozhat, és
azonnal értelmet nyerhet az egész,
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben,
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben
mégis szerepet játszhat a véletlen,
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek,
kenyér és víz emlékével kezünkben
mentünk eléjük, anyám és én, várva
valamelyikük emberi szavára,
nem is gondolva, nemhogy dédapámra,
aki ekkor már évek óta ismét
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét,
arra se, hogy miért és hova hátra?
hiszen azért hűsöltem otthon éppen,
mert mint legkisebb fiú a mesében,
és a legelső a familiában,
bejutottam mégis főiskolára,
másodjára, s vélhettük, visszazökken,
legalább alattam, a kerek, közben,
a néhány töltény, mit ellövöldöztem
magányosan, és ráadásul versben,
dédapámé volt, akár az itélet,
amit kimondtam, szabadon, azt hittem,
nem kérdezhet rá senki, csak az isten,
és dédapám, ha egyszer márciusban
összefutunk az első háborúban
megölt magyarok emlékművénél a
másodikban elpusztult magyarokra
emlékezvén, meg a tizenkét pontra,
de leginkább maradék önmagunkra,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
el kell mondanom, hogy közös ügyemben
ekkor történt, hogy összekeveredtem
végleg dédapámmal, akivel ketten
ezt-azt azóta mégis befejeztem,
de sok mindent nem, hiába siettem,
legalábbis így itélem közelről,
ha az említett otthoni küszöbről
nézem, ahová akkor az apám, mint
élő andráskereszt befeszült, és csak
kemény fölszólításra maradt ép, s mert
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték,
hallgattam a homályos autóban,
s később is, mert ha mégis megszólaltam,
azok az urak akkor sem értették,
mikor mindent elmondtam dédapámnak,
és arra vártam, hogy végre betyárnak
minősítenek, s valahol megtudják,
hogy az unokát vagy dédöregapját
tartják dutyiban, de kik elítéltek,
ijedten azok is mellébeszéltek,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem
dédapámmal kilencszázötvenötben,
és nem tudom, melyikünk bujdosott el,
amikor mindketten kiszabadultunk,
megint a rengetegbe, ki volt itten
mégiscsak benne minden ütközetben,
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem
fiammal együtt, és mondjuk, százötven,
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy
dédapám életkorát ne feledjem,
tehát kétezeregyszázhuszonegyben,
talán március tizenötödikén,
talán dédunokámmal és helyettem
elmondhatja itt, hogy befejeztem