DÉDAPÁM, MÁRCIUS I. Ha elképzelem, hogy százötven éve dédapám, ki ezerkilencszázegyben, hatvannégy évesen abba halt bele, hogy megrúgta a ló, ha elképzelem, hogy százötven éve nem is élt még, s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét éves öregek az újságokban, s ha mondjuk, Levédiából Etelközbe az a bizonyos ősünk már nem jön be, mert unja az örökös költözködést, s átszivárog délre, Abháziába, talán koccinthatnék is dédapámmal az újságokban ma, mikor március tizenötödike van, s elképzelem, hogy százötven éve nem is élt, akit őseim közül még így-úgy ismerek, hogy negyvennyolc márciusában gyerek, tizenegy éves sem volt, fiamnál is két évvel fiatalabb, s csak egy évvel idősebb, mint apám tizenkilencben, vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben én, ki dédapám házában születtem, s így nemcsak génjeimben, de szememben, fülemben, orromban, bőrömben, minden érzékszervemben kitörölhetetlen üzenetével, ha most elképzelem, hogy százötven éve nem is élt még s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk akkor is, ha valami ország-világ- ra szóló tettet visz véghez mégis, mint gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk rálő Jellasicsra, aki ott vonult a közelben Pákozd felé, a rácok élén, nagyanyám nevezte rácoknak őket s gyalázatosoknak, ezt mindig hozzátette, ha szóba jöttek mégis, hisz ezerkilencszázharminckilencben, mikor a szabadkéményes, a füstös konyhánkat apámék átépítették, és elkezdődött a részleges világvég Európában, a padláson, a rag alatt ott volt dédapám elütőttős puskája és pisztolya üzenetként, és ha elképzelem, hogy apám ekkor harmincéves volt, akárcsak dédapám ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel háza felépítése után, máris három halott, három élő gyerekkel, kiegyezésre nem hajlandó, űzött betyárokkal közösködve-komázva, s újabb vállalkozások közepében akkora lendülettel, mintha ezer év öklét akarná szétfeszíteni, építkezik, földet vesz, pereskedik, s ha sípujjú ingét feltűri, szalad, ki merre lát s ordít : "a Peti Csicsa lovat akar nyúzni, meneküljetek!", Peti ragadványnevünk hivatalos papírjaira is rávezettetett, akkora lendülettel, hogy amikor felesége meghal, a gyászévet se győzi kivárni, és ha elképzelem, hogy mikor a második asszonyától tizedik gyerekeként megszületik nagyapám, az ötödik fiú és a harmadik István, aki végre életben marad, dédapám annyi idős, mint én most, ezerkilencszázhetvenkilencben, azaz benne a negyvennegyedikben, és annyira otthon Belső-Somogyban, hogy keresztkomának a kóci csárda, a környék immár egyetlen, utolsó betyárcsárdájának a legutolsó csaplárosát, Madarász Viktort hívja, aki bizonyára orgazda, helyi dualizmus fogójában maga is, másik törvényt szolgál, ha pandurokkal, másikat, ha dédapámmal szól, akit fülnek küldtek a betyárok az erdő sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy öcsém neve Madarász keresztapa miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz- harminchétben, pontosan száz évvel később született, mint dédapám, s némely viszonylatokban száz év nem is számít, vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig hét évvel trianon után a hadi- fogságból hozott bajában pusztult el, volt egy öccse, kivel osztozkodáskor úgy összevesztek, hogy utódaik sem, sohasem békültek ki, látomásból és hírből ismertem csak, pedig ő az, akit ezerkilencszáznegyvenötben fegyveres katona kisért végig a falun, nyakában tábla, táblán szöveg: "Így jár, aki a pincébe, szobába betör, és a menyével rosszul bánik" mondania is kellett a szöveget, s ha elképzelem, hogy csupán a saját pincéjébe és szobájába tört be, mert a menye már onnan is kizárta, miután elveszített két háborút, s csak enni-inni akart, mint az állat, mentünk utánuk, gyerekek, ijedten, majd elszégyelltem magam, hazamentem hallgatni nagyanyámat, akinek jó alkalom volt ez a gyalázkodásra- -átkozódásra dédapámig vissza, onnan ide, s nem értettem tajtékzó dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt mégis megtudtam dédapámról, csakhogy ő két évvel ötvenhat után meghalt, így sok mindent mégsem, s máig sem tudom, hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok közül kinek illene közeledni, felülvizsgálni, beismerni, s végre megbékélni, ha egyszer egymás mellett kell élni s múlttal együtt, míg március tizenötödike lesz, s elképzelem, hogy százötven éve nem is élt, akit őseim közül még így-úgy ismerek, hogy negyvennyolc márciusában gyerek, tizenegy éves sem volt, fiamnál is két évvel fiatalabb, és jobbágynak született, mikor Kossuthot börtönbe zárták és a Szózat megjelent, ezer- nyolcszázharminchétben, annyira közel szívemhez, hogy ha röptét elképzelem, összekeverem magamat vele, és azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, hatvannégy évesen engem rúgott meg halálosan az a ló, azért nincsen befejezve mindmáig annyi minden. II. Talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán megkapaszkodjék valami közösben, ami személyes, el kell mondanom még, hogy dédapám és március ügyében, fellebbezések, perújrafelvétel és ítéletek oda-vissza közben sikerült végleg összekeverednem dédapámmal, aki kilencszázegyben véletlenül és dolgavégezetlen halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, így esett, hogy ezerkilencszázötven- ötben, akik illetékes körökben gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek, lefüggönyözött autóval jöttek értem is, betolattak a komora ajtaja elé, de hogyha tükörnek kinevezhetjük, a függönyös üveg vert fényében már a pince ajtaja láthatta fölösleges önmagát, sőt, a kocsi vége a kiskonyha előtt, s talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk, és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy nem ügyeltek a részletekre, a lök- hárító vonalában a kemence gubbasztott, mintha minden rendbe lenne, csupáncsak betolattak udvarunkba, s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, háttal arcunknak, s háttal a történe- lemnek, azt játszva mégis, hogy előre, s ezúttal a mi udvarunkban, ahol személygépkocsi addig sohasem járt, s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé képes bejönni, hiszen meglehetős emelkedő az, ma is legalább két méterrel magasabban áll a küszöb, mint az utca, de huszonnégy-huszonöt éve még nagyobb volt a szintkülönbség, bár az esővíz száztizenhárom év óta koptatja, hordja le az utca közepére az udvart, mintha vissza kellene állítani valami rég elveszített harmóniát, azaz ha jól meggondolom, dédapámhoz még hátrafelé se jöhettek volna be, s talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ha már belekezdtem, elmondanám még, hogy dédapám ezekben a ki-hogyan jön-be-s-áll-meg ügyekben, már ezekben a puskapor szagáig elment, s ha ivott, a hegyről hazáig, holdvilágnál többször is agyonlőtte az árnyékát, mert nem ült föl mögéje, hát lehetett-e egészen véletlen, hogy hol álltak meg, mikor betolattak? vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk? hisz már ezerkilencszáznegyvenötben volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag alatt őriztem, hanem jászol alatt, s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még lőttünk vele, mielőtt beledobtuk a kenderáztatóba, valamiképp tudniuk kellett erről, mert ha mégis komolyan vették dolgukat, bármikor megeshetett, hogy előlép az egyen- félelem alól a nem várt valódi ellenség, aki kenderáztatói puskát is, ha más nincs, rendbehozhat, és azonnal értelmet nyerhet az egész, s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben, mondjuk, ezerkilencszázötvenötben mégis szerepet játszhat a véletlen, bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek, kenyér és víz emlékével kezünkben mentünk eléjük, anyám és én, várva valamelyikük emberi szavára, nem is gondolva, nemhogy dédapámra, aki ekkor már évek óta ismét nem érzett mást, csak ezer év keresztjét, arra se, hogy miért és hova hátra? hiszen azért hűsöltem otthon éppen, mert mint legkisebb fiú a mesében, és a legelső a familiában, bejutottam mégis főiskolára, másodjára, s vélhettük, visszazökken, legalább alattam, a kerek, közben, a néhány töltény, mit ellövöldöztem magányosan, és ráadásul versben, dédapámé volt, akár az itélet, amit kimondtam, szabadon, azt hittem, nem kérdezhet rá senki, csak az isten, és dédapám, ha egyszer márciusban összefutunk az első háborúban megölt magyarok emlékművénél a másodikban elpusztult magyarokra emlékezvén, meg a tizenkét pontra, de leginkább maradék önmagunkra, s talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ha már belekezdtem, el kell mondanom, hogy közös ügyemben ekkor történt, hogy összekeveredtem végleg dédapámmal, akivel ketten ezt-azt azóta mégis befejeztem, de sok mindent nem, hiába siettem, legalábbis így itélem közelről, ha az említett otthoni küszöbről nézem, ahová akkor az apám, mint élő andráskereszt befeszült, és csak kemény fölszólításra maradt ép, s mert elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak meg sem bilincseltek bennünket, szép nap sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny eltakart, mintha sűrű zabosbükköny alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték, hallgattam a homályos autóban, s később is, mert ha mégis megszólaltam, azok az urak akkor sem értették, mikor mindent elmondtam dédapámnak, és arra vártam, hogy végre betyárnak minősítenek, s valahol megtudják, hogy az unokát vagy dédöregapját tartják dutyiban, de kik elítéltek, ijedten azok is mellébeszéltek, s talán az utolsó szó jogán, talán fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem dédapámmal kilencszázötvenötben, és nem tudom, melyikünk bujdosott el, amikor mindketten kiszabadultunk, megint a rengetegbe, ki volt itten mégiscsak benne minden ütközetben, s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem fiammal együtt, és mondjuk, százötven, vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy dédapám életkorát ne feledjem, tehát kétezeregyszázhuszonegyben, talán március tizenötödikén, talán dédunokámmal és helyettem elmondhatja itt, hogy befejeztem |