Ünnepi másod Akartad, hogy tessék, hát betakartad, ha hibázott, csak a hiúságodnak kedvező szavakra figyeltél, mintha templomba indítanád, ahogy anyád elindított téged vasárnaponként, az ajtóban még lekefélve ruhád, s ahogy utánad kiabált, hogy mégiscsak ott maradt valami a nadrágod szárán, s te lehajoltál, hogy lásd, de nem találtad, hát odaszaladt, s úgy léptél az utcára, hogy már nem is te voltál, hanem ünnepi másod, az egész falu tudhatta, hogy a templomba mégy, és elmehetnél akárhová, jó nagyokat köszöntél az öregebbeknek, akik mind megnéztek, és valamit mondtak is, bár legtöbbször csak annyit, hogy "Mégy a templomba?", és azt is a köszönésed viszonzásaként, kérdő hangsúlyukban az öröm állítása is benne volt, tehát tetszettél módfelett magadnak, mikor lopva körülnéztél, és odanyúltál a nadrágodhoz, nem maradt-e nyitva a slicced, langyos ködben ültél a padban, úgy tűnt, mindenki téged bámul, hamisan énekeltél, és fájt már a lábad a kinőtt cipőben, érezted, hogy a fenekeden majd szétreped a nadrág, s ünneplőben feszít mindenki, de mégsem csíptél a combodba vagy a nyakadba, hogy fölébredj, csak estefelé, amikor átöltöztél, mert etetni kellett az állatokat, amikor az istállóban a keverő fölé hajoltál, hogy a répát a törekkel meg a korpával összekeverd, csak ott tértél magadhoz, s vallottad be, hogy elvágyódsz innen, és önmagad szeretnél maradni akkor is, amikor nem tetszel senkinek, s tetszeni nem is akarsz már.