Eleven feszület Csontig vetkőztem, beengedtelek bordáim közé, lásd magad, s mondtam, csak mondtam, már nem is neked, hogy te is milyen messze vagy, s hogy még messzebb a szép szavak, s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek torkába, még besüt a nap, hogy jobban lássam, ami elveszett, s te, mint ki múzeumban lépeget, mustrálgattad a csontokat, elképzelted, hogy te a föld felett, én meg máris a föld alatt, s mikor magadra hagytalak, néztél rám, mint eleven feszület.