Hiába megyünk el A zuhanás a korláttal együtt, a tetővel együtt, s a test alá légpárnát nyomó kényszerűség, a mindenség tökéletes mozdulatai, s az oda-vissza ijedelem, ahogy megráng az ég, s a fényességben rálátni a szárnyra, a dörrenés vasajtaja, a sötét, mikor átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába dobjuk vissza a kulcsot, mikor a fénytörés a gerincre csak átmeneti mentség, s tudni lehet, hogy a tető is közmegegyezés szerint esik, mikor kiosztva már minden szerep, s a csecsemő esendőségével és bizalmával egy állat markolja a korlátot, s ordít, mikor emberhez méltó csak a csönd, a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés helyéig való távolság folytonos becslése, a sebesség megállapítása, a fölborított kisszék visszabillentése a levelek bedobása, a kéz megfelelő vérellátásának segítése az ujjak váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor mint eseményt néznek a többiek, s csupán a fák hajladoznak tehetetlen.