L. L. nem tud igazán elmélyedni egyetlen tennivalóban, egyetlen gondolatban sem. Ha valamihez hozzákezd, eszébe jutnak tegnapi, tegnapelőtti tervei, féligkész teremtményei, a lehetőségek keresztútja, s ahelyett, hogy az emelkedésre koncentrálva, homokzsákként kihajigálná őket ezt is, azt is megsimogatja, benne hagyja a kosárban. Amikor rádöbben, hogy léggömbje megállt háztetők felett, már képtelen eldönteni, mit vigyen magával, merre induljon. Öklével veri a fejét, megszaggatja ruháját. Komikus helyzetéből tragédiát rögtönöz, hogy a közröhejt elkerülje. A gyengébb idegzetűek és az idegenek azt hiszik, kiugrik. Ponyváért, lepedőkért szaladnak, tűzoltóknak, mentőknek telefonálnak. Csak L. odavetődő régi ismerőse, a másik léggömbös mosolyog. Tudja, hogy L. a holnapi induláshoz gyűjti az erőt, akaratát tornáztatja, amíg észrevétlen szellő nem kerekedik, s vízszintesen elfújja valamerre.