J. J., a kampósszemű, kiegyenesítette kampóit és elmosolyodott. Kiderült, hogy a kampósság nem alapvető jellemvonása, pontosabban: nem az egyetlen. Mosolya természetes volt, beragyogta a szobát. "Az ember társas lény, a Föld lakható." Ez a mondat lebegett a kis asztal fölött, amikor újra J. szemébe néztem. Mint a húsbolt falán a marhacombok, mindnyájan benne lógtunk. Arca fáradt volt, szája szögletében apró rugók feszültek. Az egyenesek ismételt meggörbítése próbára tette. A húsboltban csend volt és hűvös. Fénylett a hűtő, a padló, a csempe. Kések és bárdok csillogtak a pulton. A fal körbeaggatva, a polcok tele áruval, de a mérleg nyelve állt, egy légy sem mozdult. A bolt zárva volt. J. megvárta, amíg mindenki megitta, ami előtte volt, akkor kezét, mint a bárdot, az asztalra helyezte, billegtette, játszott vele kicsit, majd megmarkolta poharát, s tartalmát egyetlen lendülettel benyelte. Hajnalodott.