CERUZARAJZ Mozsárszárú nehéz csizmában áll egy ember a tábla szélén. Nyakában kopott bőrtarisznya, üvegnyak figyel ki belőle. Kezét kupakként ráhelyezte, ott tartja a kapanyél végén, nem támaszkodik rá, csak éppen megakasztja, hogy el ne dőljön. Nyugodt, akár a bevetett föld, szürke, miként az ég s a fák. Vehetném kettétört fatörzsnek, s letört ágának a kapát. Arcán a ráncok vonulása a messzi dombok folytatása, bajsza és karja beleolvad a nyírfaágak hajlásába, szeme a zúgó autókra figyelő páros jelzőlámpa. Ködöz a finom őszi eső a tájra és a kalapjára. Mintha cseppekké bomlott volna a konok örökkévalóság. |