ACÉL VONÍT

Várkonyi Nándor koszorújára

Bot acélból hát leszúródtál
vatta-időben vatta-pusztán
meghajoltál hogy el ne fújja
legyen lobogó legyen boglya
kék eget metsző hegyoldalban
fehérebb mint a papiros
s repítetted mert virágoztál
miként az íj a madarat
fönnakadtak mind gyűrűződtek
oszlopaid közt tollászkodtak
beszédülve a fészekmélybe
eszméltek föl acél acél
de te csak néztél mosolyogtál
mint a keleti istenek
te voltál nem te száll a boglya
viharlámpa a sarkkörön
Beethoven kisér csönd acél
vonít a fehér éjszakában.