ŐRÜLTEK A DAGÁLYBAN

Őrültek a dagályban, visszabeszélni
csak a part tud, s mi pózainkkal
fölsebeztük a tenger talpát,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
fejem a behemót ácsolaton,
az éj szaka janicsárkardján
Várnától az Alföldig mered,
arcod a szikkadt hazai kenyér
kővé válik, befeszül hullámfogónak,
s morajlik a történelem,
hátán a pöttyös katicabogár
elázott lelkünk, morajlik,
s mi ketten ordítozunk,
mintha pálinka-ködben, lakodalomban,
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál!
mi csusszantjuk föl selyemingét,
ha más vette el, akkor is!
ha beledöglünk, akkor is!
mert mi vagyunk a legkisebb fiú,
és üres a tarisznyánk, és hiszünk
útikönyvünkben: a mesében,
ó őrület,
akkora éjszakát azóta se,
olyan sarkantyús azóta se,
reggelre, mint a becsukott
zsoltároskönyv, feküdt a tenger,
s azt hitték, bolondozunk,
mikor könnyezve ráborultál.