NŐK, PRÁGAI NŐK Ti, szőke, hosszú combú nők, határsértő cinkosaim megjöttetek ma is, befeszültök július merev hídjai közé, s robban a méla napraforgó, vak sörétjei fölsebeznek, menni kell, tenyeremben piros rózsával, át a múlton, ártatlan falum százszorszépein, aggályokon, ostoba kerítéseken, le a Moldván, Európáig. Hát ki vagyok én, mi vagyok? láncaimmal, tört bulláimmal, zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, amely a térképen hazám, hogy hidatokról indulok Husz János fehér galambjáért, Kossuth szűz-üres hálójáért, partra igézni legalább magamban az aranyhalat, a három kívánságot készséggel teljesítőt? Ott úszik csípőtök tenger-ringásában ? Ott villog Prága halpikkelyes utcáin? Ott ragyog a templomok bójái között? Ott a boronás parasztház udvarán összekoccintott poharakban? Hát ki vagyok én, mi vagyok? ti, szőke, hosszú combú nők, hogy szemetekbe költöztem be átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, ti betipegtek meztelenül, júliusi hóban, elsötétített hordalékokon keresztül is, és a beszakadt történelem fölött ti ringattok át Európába? |