Nehezebb részem Aki laktam leginkább bennem, körözök már folyvást fölöttem, olyan gyorsan dobog a szárnyam, hihetném, hogy végleg kiszálltam, látom magam önmagam nélkül, ahogy a tér időmhöz békül, s fordul-térül a föld alattam, életnél is alacsonyabban, térül-fordul valami rendbe, mintha a rend a lényeg lenne, s akit nézek, nehezebb részem, tartózkodna a közelében, fogna hosszabb-rövidebb száron, akkor is, ha oda az álom, mintha tudná, mi látszik onnan, vele ahol sohase voltam, s menne elöl, szemben a nappal, hogy legyen majd, ki megvigasztal. |